 A kulturális kínálatáról méltán híres londoni Covent Garden operaháza, a főszereplő énekesnő véleménye szerint a világ öt legnépszerűbb komédiájának egyikét, Rossini: A sevillai borbély című darabját mutatta be júliusban, összesen öt alkalommal. Kiváló vendégművészek- köztük Dietro Spagnoli, Juan Diego Florez, illetve a Mozart, Handel és Rossini operákból híres Joyce Didonato - játszották a főszerepeket a 2268 fős színház színvonalához méltó, a kritikusok elismerését is elnyerő komédiában. A július 4-én sorra kerülő premier közben azonban nem csupán az előadás varázslatos hangjai, hanem az első felvonás során történt szerencsétlen baleset is a figyelem középpontjába került. Az amerikai operaénekesnő, Joyce Didonato (39), a mezzo-szoprán Rosina szerepének alakítása közben, az egyik híres ária éneklésébe feledkezve átrohant a színpadon, egy korlátba ütközött és olyan szerencsétlenül esett, hogy- bár ezt akkor még nem tudta- eltörte a jobb bokája alatt lévő csontot. A második, illetve az azt követő három felvonást már mankóval tudta csak végigjátszani. Több mint három órán keresztül igyekezett minél kevesebb változtatással, a darab jellegét nem csorbító mozdulatokkal és hanggal jelen lenni a színpadon. A közönség reakciójából ítélve mindez sikerült. A tapsvihar fogadása után a kórház várta, ahol kiderült nem terhelheti a lábát egyáltalán, mert jobb bokája alatt eltörött egy csont. Így egyértelmű volt, hogy több hétre kerekesszék segítségével kell mozognia, színpadon és azon kívül egyaránt, ugyanis elvállalta a folytatást. „Soha nem gondoltam volna, hogy meg tudom csinálni, mégis abban a másodpercben mikor szembesültem a kihívással nem volt kérdés számomra, hogy folytatom-e vagy sem.” - írja Didonato, rendszeresen frissülő blogján.
Sevilla macskaköves utcái
A következő előadásra három nappal később került sor. Ez volt az a bemutató, amelyről nemcsak külföldi lapok tucatjaiból értesülhetünk, hanem egy magyar néző, Sarkadi Balázs is megosztotta velünk élményét. „Rosina kavatináját egy kerekesszékes primadonna gyönyörű, fantasztikus hanggal énekelte. Végig csodálatos volt az előadás, zeneileg, koreográfia, minden, de a kerekesszék miatt a színpad átalakítva, végig erről tréfálkozva.” Az operaénekesnő egyrészt megkönnyebbülve értékeli az előadás-sorozatot: „Ez egy olyan futam volt, amelyet remélem, soha sem kell megismételnem!”. Másrészt szerényen jegyzi meg: „Számomra ez nem volt hősiesség, ez csupán én voltam annak a munkának az elvégzése közben, amelyre alkalmaztak.” Amit azonban a közönség kapott, sokkal inkább megfogható azzal, hogy „igazán jó buli volt” számára a különleges színpadra lépés. Ez az érzés a levél szavaiból is egyértelműen kivehető. Azt azonban még hozzá kell tenni, hogy Balázs legalább negyed óráig azt hitte; rendezői fogás a kerekesszék, nem pedig egy kényszermegoldás. Balázstól tudjuk azt is, hogy a rendezés alig változott. Bizonyítja ezt az is, hogy Didonatonak harminc perce volt „megismerkedni” új munkatársával, „egy gyönyörű holdfénycsillogású kerekesszékkel”. Nehézséget okozott neki, hogy máshogyan kell ülőhelyzetben énekelni, illetve, hogy egy jelentős színészi eszköztől, a mozgás bizonyos elemeitől meg kellett válnia. Azonban kifejezetten illett a minden körülmények között dacos Rosina- akinek szerelméért küzd a két hódító cselszövő-karakteréhez, hogy az énekesnő kihasználta a kerekesszék adta új lehetőségeket. Így például, egy jelenetben eltaszítja szolgálóját, mikor az tolni akarja. Gurult, forgott, kézzel-hanggal eljátszott, nevettetett, és- ahogyan Balázs megjegyzi- „énekelni így is tökéletesen énekelt”. A médiavisszhang egyértelműen arról tanúskodik, amelyet leginkább a Telegraph brit magazin szavai adnak vissza: „Tiszta csoda volt, elejétől a végéig”. Azaz pont olyan, amilyennek egy spanyol komédiának lennie kell. Miért is ne lett volna? „Ugyebár nem létezik olyan szabály, hogy Rosina ne szenvedhetett volna bokatörést! Megtörténhet!”- értékeli az előadássorozatot Joyce Didonato. Aki járt már Sevillában, az pedig biztosan hatványozottan egyetért.
Két keréken színpadon
 A színpadtól már nem csak olyan helyzetekben nem idegen a kerekesszék, amikor nincsen más lehetősége az előadóművésznek, és abba kényszerül. Egyre több olyan darab születik, ahol kellékként használják. Van, hogy egyszerűen valósághű képet akarnak a szemünk elé varázsolni, például egy kerekesszékes nagymama megjelenítésével. A Trafóban fellépő francia, Theatre des Bouffes du Nord: "Töredékek" című darabjában-amelyet Peter Brook rendező álmodott színpadra, Samuel Beckett szövegei alapján-is ez történik. Ezenkívül egyre több látványos, formációs lehetőséget látnak benne. A pódiumon teret kapnak nagy kiterjedésű mozgások, olyan koreográfiák, amelyekben egyszerre több kerekesszékes produkciója (forgások, térformák, guruló, gyors helyváltoztatások) teszik dinamikussá a produkciót. Erre, valamint arra, hogy milyen intenzív kifejezőereje lehet annak, ha egy előadóművész nem megszokott mozgásformákat visz a színpadra, jó példa az "Art or Bust" című darab. A művet, Bette Midler musical színésznő főszereplésével, sellők adják elő. Uszonnyal, láb helyett. Az ilyen rendezői úttöréseknek kell, hogy bátorságot és kitartást adjanak azoknak, akik hasonlóan tehetségesek az előadó-művészet terén, de nem csupán ideiglenesen ülnek kerekesszékben. A lehetőség már Magyarországon is egyre szélesebb körben adott. Bozsik Yvette: "Lélektánc" című tánc-előadásában, mozgáskorlátozottak és ép mozgásúak közösen dolgoznak. A Tánceánia Együttes és a Gördülő Tánccsoport közreműködésével méltán elismert előadás született. A Nemadomfel Jeltáncművészeti Társulat szintén kerekesszékes fellépőkből is áll. Jobb velünk a világ című jótékonysági koncertjükön, ahol több mint 7000 jegy kelt el, nagy sikert arattak. Ezeknek a nem erőltetett, magukkal ragadó előadásoknak a közönség soraiban ülve csak örülni tudunk. Az azonban, hogy a „kéz és lábtörést” szó szerint komolyan vevő előadóművészek képesek-e kerekesszék segítségével továbbra is reflektorfényben maradni, már jóval kétségesebb. Didonatonak sikerült.
|
Hírek 
