Cikkkereső  témák Témák |
| "A lelki azonosulás fontosabb, mint a szex" |
|
|
|
| Írta: Fejér Szilvia-Grünczeisz Kata | ||||
| 2010. január 26. | ||||
 Cikksorozatunk tematikusan végigveszi a különböző fogyatékos csoportok szerelmi és házassági életét - elsőként az értelmi fogyatékos emberekét - a tévhitek eloszlatása végett, úgy, hogy a szakértőktől a gyógypedagógusokon és az intézményekben dolgozókon át az érintettekig mindenki véleményét bemutatjuk.
Célunk eredetileg az volt, hogy minél több érintettet szólítsunk meg, de kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy nyíltan ez nem lehetséges. Tabuval állunk szemben, az intézmények még nem elég nyitottak ebben a kérdéskörben és titoktartási kötelezettség is terheli őket, így a megkérdezettek többsége nem vállalta a nyilvánosságot. „A szerelem és szex mint téma, legtöbbször humorba burkolva bukkan fel a gondozottak között. Sokszor kuncognak ártatlan, de számukra pikáns vicceken és egymás közti beszélgetéseikben valósnak beállítva, történeteket kerekítenek nem létező pasikról vagy csajokról. Gyakran töltenek fel telefonjaikra erotikus jellegű képeket és videókat, amit aztán egymással megosztanak és jókat nevetnek. Megesik, hogy telefonbeszélgetéseket szimulálva „párjukkal” beszélgetnek társaik előtt, mert ez olyan felnőttes – meséli Ági, aki, több mint tíz éve foglalkozik értelmi fogyatékos emberekkel, jelenleg is egy fogyatékosokat gondozó napközi otthon dolgozója. Nyomozásunk során hamar kiderült, mennyire nehezen megfogható nemcsak a téma (lásd keretes anyagunkat a fellelhető kiadványokról), de az érintett populáció is. A 2001-es népszámlálás ugyan teljes körű adatfelvételnek minősül, ám a fogyatékosság kérdésére nem volt, és 2011-ben sem lesz kötelező a válaszadás (mivel az adatvédelmi törvény az egészségi állapotra vonatkozó adatokat fokozott védelemben részesíti), így ez az adat meglehetősen alulbecsüli az értelmi fogyatékosok számát. Eszerint összesen 56.963 értelmi fogyatékos ember él hazánkban, míg a közelebbi becslést adó, a Kézenfogva Alapítvány közreműködésével 2006-ban megvalósult kutatás szerint csak súlyos és középsúlyos értelmi fogyatékossággal 50-65 ezer személy él. Közülük minden negyedik él bentlakásos intézményekben és az életkor előre haladtával ez a szám növekszik. Az enyhe- és a középsúlyos fogyatékosság közötti különbség leginkább a felnőttkorba lépéssel válik problémává, míg az enyhe értelmi fogyatékos fiatalok optimális esetben akár párban is képesek önálló életre (de támaszra szükségük van), addig a középsúlyos értelmi fogyatékos emberek egész életútjukon át gondoskodást igényelnek, ám ugyanúgy vágynak az ellenkező nem közelségére. Szexuális működésük a legtöbb esetben nem személyhez kötött, hanem testükbe izolált biológiai szükséglet, amit nem tudnak megfelelően értelmezni, a gondoskodást és odafigyelést pedig gyermeki módon igénylik. Az összes fogyatékossági típus közül, nehézkes kommunikációs készségük miatt, az értelmi fogyatékosok a legakadályozottabbak és legkiszolgáltatottabbak abban, hogy önmagukat megértessék. „Az átlag embert nem érdeklik ezek a dolgok, sőt rémisztik és borzasztják – véli Forrai Judit, a Közegészségtani Intézet docense, aki „Szex, erőszak, prostitúció” című könyvében is foglalkozik a témával. „Sokan azt hiszik, ezek az emberek sérültségük miatt nem jogosultak a szexuális életre, holott a szerelem és intimitás intelligenciától függetlenül emberi természetünk része. Mindannyiunknak termelődnek hormonjai és mindannyian boldogok akarunk lenni.” A kívülállók általában tévhiteket és mítoszokat táplálnak, vannak, akik tartanak az értelmükben akadályozott személyektől, mert együtt járónak tartják a fogyatékosságukat és az agressziót. Mások azt gondolják aszexuálisak, ezért gyerekként kezelik őket, de akadnak olyan feltételezések is, miszerint legtöbbjük ösztönlény, azaz nincsenek sem érzelmei, sem ép gondolatai, viszont túlzott szexualitással rendelkeznek. „Fontos feladat az ellenállás és a viszolygás csökkentése, mert csak addig kelt a dolog feltűnést vagy viszolygást, amíg tabu téma” „A mai napig problémát jelent, amikor együtt közlekedünk a napközisekkel – támasztja alá Ági, - hogy sértő megjegyzéseket kapnak vagy fölöslegesen távolságtartóan viselkednek velük az utcán. Míg ők legtöbbször feltűnően barátságosak, addig az utca embere túlnyomó részben hárít. A sérült emberek partneri kapcsolata, egy kéz a kézben sétáló sérült pár látványa szintén csodálkozást váltott ki néhány járókelőből.” Életterek – egy napközi otthon életképeiMa Magyarországon az értelmileg akadályozott emberek nagy része, nagyjából 75%-uk családjával él, és csak minden negyedik személy él intézetben, ám a családban élők 20%-nál felmerült már az intézet lehetősége, leginkább a szülők halála esetén. Ami a bentlakásos intézményeket illeti, többféle típus létezik, így vannak nagy létszámú ápoló és gondozó otthonok (egy 2001-es országos vizsgálat szerint 7456 fő értelmi fogyatékos és 1415 fő halmozottan sérült él bennük), rehabilitációs intézmények, átmeneti elhelyezést biztosító gondozóházak (2006-ban 152 főt láttak el) és lakóotthonok, amelyek 8-14 fogyatékos személyt fogadnak be. Utóbbiból nagyjából 200 van az országban és a becslések szerint 2000 embernek nyújtanak állandó otthont. Köztes életteret jelentenek a napközi otthonok, melyek reggel héttől délután négyig foglalkoznak a gondozottakkal, amellett, hogy tagjaik többsége napi 4-5 órában dolgozik. „A speciális iskolákból kikerülő fiatalok – kivéve, ha teljes körű támogatást adó család áll a háttérben – elveszíthetik a talajt a lábuk alól, ha nem részesülnek szervezett ellátásban” – állítja a Pest Megyei Fogyatékosok Napközi Otthonának (FNO) létrehozója és egykori vezetője. A napközit 1993-ban az önkormányzat hozta létre és húsz sérült fiatalnak biztosítottak férőhelyet, ám mivel a fenntartáson kívül másra nem jutott a büdzséből, egy évvel később létrehoztak egy alapítványt is, amelynek működését a tagok havi fix összegű befizetései biztosítják. „A napközis programok örömöt, élményt igen, de intim környezetet és megoldást nem tudnak nyújtani az alakuló párkapcsolatok elmélyítéséhez” – halljuk Ágitól, aki szerint annak ellenére, hogy kevés szó esik nyíltan a szexről és a szerelemről az egészséges szexualitásból fakadó késztetések gyakran nyilvánulnak meg a csoportban, melyeket a gondozók igyekeznek a jó ízlés határain belül tartani. Ha nem tennék, a fokozottabb szexussal rendelkezők túlságosan belefeledkeznének az erotikus játékokba, csakúgy, mint akik félrehúzódva, autoerotikus módon élik ki ösztönkésztetéseiket. „Adódnak kellemetlen szituációk is – erősíti meg Ági – „de előbb-utóbb megtanítjuk nekik, hol van a helyük ezeknek a cselekedeteknek”. A legtöbb csoportban kialakulnak párkapcsolatok, melyeknek a simogatás, a csók természetes velejárója. A szerelmesek az épek szerepeit utánozva, több figyelmet fordítanak egymásra, apáskodnak vagy anyáskodnak egymás fölött. „A felnőtt szereprepertoárt olykor mereven és inadekvátan alkalmazzák, viselkedésük a kisgyerek szabály- és szereptanulásának fejlődési szakaszára emlékeztet, amikor még sutácska az alakítás” – halljuk Ágitól. A lányok a párjuknak kijelölt fiút sokszor fölöslegesen túlszabályozzák vagy túlságosan kiszolgálják, netán ok nélkül zsörtölődnek, mert fontos valamilyen formában megélniük párjuk feletti kompetenciájukat: "Bevetted-e a gyógyszert?; Borotválkozz meg!; Hogy nézel ki?!; Mossál kezet!" – utasítják egymást. De mennyire tudnak ők e téren fejlődni? „Ahol megáll a szellemi fejlődés, addig jut el a személyiség is. Könnyen megértjük a viselkedésüket, ha abból indulunk ki, hogy értelmileg ők csak egy bizonyos szintig fejlődnek, így eddig halad személyiségfejlődésük is. Az értelmi fejlettség nélkül elképzelhetetlen érett felnőtt személyiség” – magyarázza a pszichiáter.  Ha végigkövetjük az értelmi fogyatékos gyermekek sorsát, hátrányos helyzetük végigkövethető egész életükön. Hosszúra nyúló kamaszkorukban ők is lázadnak, de korlátaik miatt kevesen képesek kitörni a kiszolgáltatottságból, ami sokszor önértékelésük rovására megy. Egyik legkritikusabb életszakasz számukra is a felnőtté válás, mert bár ők is szeretnének dolgozni, eljárni otthonról és családot alapítani – sokuk számára ez lehetetlen. „O.I. csinos, rendezett külsejű harmincöt év körüli nő, aki értelmi fogyatékossága mellett hallássérült is” – meséli Judit, az FNO egyik gondozónője – teherbe esett a barátjától, de kétségek gyötörtök, a férfi ugyanis gyakran bántalmazta, akinél pedig lakott kijelentette, a gyermek születése után már nem látja szívesen.” A hölgy végül gondozóihoz és az intézmény gyógypedagógusához fordult tanácsért, akik igyekeztek abban segíteni, hogy átgondolja az alternatívákat, de a végső döntést teljesen rábízták. O.I. sokáig ingadozott, míg végül a terhesség megszakítása mellett döntött, ám egy fél évvel később meggondolta magát és gondozóira hárította az abortusz erkölcsi felelősségét, mintha az ő nyomásukra történt volna. „Tanulságos eset ez minden segítő szakmában dolgozónak” – véli Judit, aki utólag úgy látja még jobban kellett volna hangsúlyozni, hogy nem meggyőzésről, hanem információs támogatásról volt szó. Egy jó párkapcsolat hatalmas erőket szabadít fel az emberben, a szerelem, a szeretet, a barátság bármilyen formája motiválóan hat az egész életre; célt ad, amiért érdemes változni, megtanulni az önállóságot. „H. K. középkorú nő, aki édesanyja halála után sorstárs csoportba került és egyszerre kinyílt előtte a világ. Előadásokban szerepel, védett munkahelyen dolgozik és szoros kapcsolatot alakított ki egy mozgáskorlátozott társával, akit segít és pátyolgat. Szeretik egymás testi közelségét, egymáshoz bújnak, ölelgetik, puszilgatják egymást. Délután pedig külön-külön haza mennek családjaikba.” A kialakult pároknak azonban sokszor nincs lehetőségük, hogy napközin kívül is gyakorolják az együttlétet. Családjuk a legtöbbször nemtelen gyerekként kezeli őket és a legtöbb szülő ilyen–olyan kifogással elzárkózik attól a lehetőségtől, hogy gyermekeik összejárjanak párjaikkal hétvégente. „A nyaralások alkalmával igyekeztünk teret adni azoknak a fiataloknak, akiknek hozzátartozóitól felhatalmazást kaptunk az egy szobában való elhelyezésre” – meséli a volt vezető – ", de sajnos kevés szülő, hozzátartozó partner ilyen megoldásban.” Sok esetben a környezet is ítélkezik a fogyatékos gyermeket nevelő szülő fölött, ami őket elbizonytalanítja és a bölcs szeretet helyett a látványos, magamutogató szeretet felé sodorja őket. Ebből a megfelelési kényszerből adódhat aztán a gondoskodás eltúlzása vagy a korlátozó túlféltés, ami talajt adhat a gyermek későbbi érzelmi-szexuális életének ellehetetlenítéséhez. Pedig ésszerű rizikóvállalással, az értelmi sérült gyermekek határai tágíthatóak: ha több alkalmat kapnak önmaguk kipróbálására, az egyszerű feladatoktól a bonyolultabbak felé haladva nagy fejlődésen mehetnek át. A „nekünk mindig gyerek marad” szemléletmód az oka annak is, hogy erősen óvják őket az ellentétes nemű kapcsolatoktól vagy ha létre is jön a kapcsolat, igyekeznek azt befolyásolni, aminek következtében sérülhet az önálló döntés joga. „K.A. családban élő harminc éves értelmi fogyatékos férfi, speciális iskolába járt, majd dolgozni ment” – folytatja az FNO gondozónője – „egy vele egykorú halmozottan fogyatékos és hátrányos helyzetű lánnyal élettársi kapcsolatot alakított ki, ám szülei unszolására elhagyta gyermekét és választottját, majd később a családja engedélyével újabb, de már nem problémás kapcsolatot teremtett, amit már támogattak.” Vannak viszont pozitív példák is, mint a következő történet mutatja: „A szerelmes fiatalok speciális iskolából kerültek ki, ahol szakmát tanultak és sikerült elhelyezkedniük is. Hol a lány, hol a fiú családja fogadja őket a hétvégéken” – halljuk Ágitól – „együtt vannak, főznek, vásárolnak és önálló programokat szerveznek maguknak, így tanulják az együttélést.” Amikor tehát a szülők meghagyják az intimitás terét és toleránsak, esélyt adnak gyermekeinknek az önálló életvezetésre. Az enyhe értelmi sérültek közül ugyanis sokan képesek erre, sőt van, akinek végül sikerül saját háztartást is vezetni. „H. P. fogyatékos férfi, aki ép nőt vett feleségül és mára két egészséges gyermekükkel élnek – íme egy kivételes történet – „segítő, elfogadó, szerető család áll mögöttük”. Tavaly májusban két értelmi fogyatékos férfinak egyszobás garzont utalt ki a pécsi Önkormányzat. Itt teljesen önállóan élhetnek csak pénzügyeikben kapnak segítséget. Különböző szociális otthonokban éltek ezidáig. Ők az elsők az országban, akik értelmi fogyatékosként lakást kaptak. „Azért kaptuk, mert mi már képesek vagyunk önállóságra” – vélekedtek a szerencsések. „Sokszor kifejezték, hogy egyszer szeretnék ők lekapcsolni a lámpát, amikor ők akarják” – mondta Gyurok Ernő, az Életminőség-fejlesztő Szolgáltatások Intézményének igazgatója, aki évek óta segíti a két férfit, a bérlakást is ő igényelte nekik. Azt mondja, fizetni is tudnak majd, hiszen mindketten dolgoznak. Felvilágosítás és nevelés - működik?Az elmúlt húsz évben jelentős változások történtek az értelmi fogyatékos emberek szexuális felvilágosításának területén, így például megjelentek, majd tömegesen elterjedtek a randi vagy intim szobák, „első jeleként annak a szemléleti változásnak, mely az intézmény lakóinak szexuális életét nemcsak magánügynek tekintette, hanem az intézmény feladataként fogadta el a kulturált feltételek biztosítását” – írta 2004-ben a Szociális Szakma hírlevelében Kemény Ferenc. Emellett egyre több a témához kötődő tanfolyam, konferencia, kiadvány jelent meg, és léteznek oktatófilmek is mint például a „Kyle intim világa” című, értelmileg akadályozott nőknek szóló, brit szexuális felvilágosító film, amelynek egyszerű nyelvhasználatát a megértésben akadályozott emberek is jól megértik. A film a test fejlődésétől az ismerkedésen át az intim életig mutatja be az élet eseményeit a gyermekkortól a felnőttkorig – de kitér a testünk fölötti önrendelkezésre (tudni kell nemet mondani), a szeretkezés módjára, a szexuális higiénére és a fogamzásgátlásra is. „A fogyatékosok ugyanúgy jogosultak az átfogó szexuális nevelésre, mint bárki más. Minthogy a fogyatékosoknak különleges igényeik lehetnek, különleges körülmények között élnek és szexuális döntéshozó képességük fejletlen vagy sérülékeny, átfogó szexuális nevelésük különlegesen fontos” – írja Prof. E.J. Haeberle berlini szexológus, aki a szexualitás anatómiájával, valamint zavaraival és terápiájával foglalkozik. E-learning kurzusai világviszonylatban is a legelismertebbek. Haeberle szerint történetileg nézve két csoport igényeit a szexuális nevelésre mindig elhanyagolták: az intézetiekét (elítéltek, kórházlakók, gondozóotthonok lakói) és azokét, akik nem jutottak rendszeres képzéshez (pl. illegális bevándorlók és otthontalanok), holott főként az első csoportra tekintettel a kormányzat viseli a felelősséget, amelynek etikai kötelessége, hogy lehetővé tegyék szexuális felvilágosításukat.  Ennek ellenére, még mindig sok az elhallgatás és a felvilágosítás sem épült be maradéktalanul az intézmények fejlesztési tervébe. Mint megtudtuk az FNO napközi fejlesztési programja sem tartalmazza a szexualitás kérdését, így teljesen a terápiás munkatársaktól függ, hogy a felmerülő kérdéseket napirendre tűzik vagy átsiklanak felette. „Amikor az FNO létrejött hamar szembekerültünk a nemiség kérdésével, ám az akkori gyógypedagógusunk túlságosan prűd volt – beszél tapasztalatairól a napközi nyugalmazott vezetője – „ezért, mint az intézmény vezetője – a kollégák támogatásával – próbáltam fesztelen beszélgetéseket kezdeményezni a fiatalokkal, amelyek kellő komolysággal és egymás iránti tisztelettel zajlottak, főleg azután, hogy új, férfi gyógypedagógus került hozzánk.” Az összejöveteleken szóba került a nemi higiéné, férfi-női nemi szervek felépítése és működése, a szexualitás, a terhesség, valamint a párkapcsolat és házasság kérdése. „Eleinte döcögősen ment a kérdésfeltevés, de többszöri alkalom után a gátlások egyre jobban feloldódtak”. A kezdeményezés később illemtanfolyammal egészült ki, amit az egyik gondozott édesapja tartott. „Más szemszögből világított rá a férfi és a nő kapcsolatára, mi pedig idővel felkértünk egy papot, hogy segítse munkánkat. Ő a beszélgetések során kitért a házasság tényére, a házastársi-élettársi hűség kérdésére egyházi szemszögből. Igyekeztünk minél több oldalról rávilágítani az egészséges szexualitás tényére, ami ellen a szülőknek nem volt kifogása.” A legerősebb félelem az utódnemzés rizikójából fakad, annak ellenére, hogy egyáltalán nem törvényszerű a fogyatékosság továbbörökítése. „P.A. huszonöt éves, speciális iskolában tanult, annak elvégzése után FNO-ba került” – tárja elénk a szülői korlátozásnak egy tipikus példáját az FNO gondozónője. „Szexuális érdeklődését a család csirájában próbálja elfojtani, a biztonság kedvéért fogamzásgátlót szedetnek vele, hogy véletlenül se forduljon elő a teherbeesés. Bár P.A. képes lenne önállóan közlekedni, szülei mindenhová kísérik, nem bíznak a képzett gondozókban sem, mondván mindez az ő védelmében történik, nehogy szexuális erőszak áldozata legyen.” Persze, nem mindig alaptalan a szülők félelme, hiszen naivitásukból adódóan áldozattá is válhatnak az értelmi fogyatékos emberek, de megfelelő nevelő felvilágosítással ezeket az eseteket ki lehet védeni túlkorlátozás nélkül is. A szakmában dolgozók úgy vélik, az érintettek felvilágosítása mellett, erősíteni kellene a fogyatékos gyereket nevelő család és a kompetens szakemberek közötti dialógust, hogy felkészülhessenek gyermekük felnőtté válására, amit nehezít a sérült személyiség gyermeteg éretlensége és a biológiai érettség között húzódó ellentmondás. Totális intézmények és lakóotthonokMa Magyarországon 15 ezer fogyatékos és 8 ezer mentális zavarokkal élő személy él nagy létszámú tömegintézményekben, melyek nemcsak elzárják a falaik között élőket a társadalomtól, de számos jogsértés potenciális és láthatatlan áldozatává teszi őket – derül ki egy idei kiadványból (Totális intézmények megszüntetése, kitagolás és közösségi források felhasználása - Hazai és nemzetközi emberi jogi szervezetek és szakmai-tudományos műhelyek közös kiadványa). Ennek oka a legkevésbé sem az intézményekben dolgozókban, hanem a tömegintézmények struktúrájában keresendő. Bár védelmező szerepet kéne betölteniük, azonban a négy, hat vagy még több ágyas szobák erre nem adnak lehetőséget, a több száz fős létszám pedig rendkívül frusztráló lehet a bentlakóknak, és nemhogy normalizálja, deviánssá teheti őket. Annak ellenére, hogy a Fogyatékos személyek jogairól és Esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi törvény 2010-ben jelölte meg a totális intézmények megszüntetésének és a lakhatási szolgáltatások átfogó reformjának végrehajtási határidejét, az elmúlt évtizedben a tervezet kimunkálása és végrehajtása elmaradt, így a nagy bentlakásos intézmények évről-évre meghosszabbított ideiglenes működési engedéllyel funkcionálnak. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) „Bentlakásos intézmények kiváltása” című pályázata, melyet októberben bocsátottak társadalmi vitára éppen ezt hivatott megoldani, ám hamar kiderült, a programon változtatni kell, így az ÉFOÉSZ és a TASZ által vezetett, MEOSZ által is támogatott lobbi eredményeként, a NFÜ visszavonta és immár civil szervezetek bevonásával dolgozza át a nagylétszámú szociális intézmények lebontásának és az itt elhelyezett fogyatékos emberek korszerű 10-12 fős lakóotthonban való elhelyezésének támogatására kiírt pályázatát. A lakóotthonok ennél jóval ideálisabb körülményeket biztosítanak; optimális esetben a családi hangulat és az elegendő figyelem biztosítása mellett, arra is lehetőséget adnak, hogy a bentlakók intenzív kapcsolatot tartsanak fenn a külvilággal. A tordasi Értelmi Fogyatékosok Otthona például viszonylag új és korszerű, a központi épületben a lakók egy, kettő vagy négyágyas lakrészekben élnek, melyekben zuhanyzós fürdőszobák, beépített szekrényekkel ellátott előterek találhatók. Az összesen ötvenfős lakóegységek teakonyhákkal, közös fürdőszobákkal, társalgókkal rendelkeznek. „Tordason a párkapcsolatokban élők páros szobákban lakhatnak” – derül ki Kemény Ferenc írásából – „bár sokszor csak a kézfogásig jutnak el, de lehetőséget adunk arra, hogy együtt lehessenek a nap 24 órájában.” Itt jöttek rá arra is, egy onkológiai szűrés alkalmával, hogy hiába van lehetőségük nemi életet élniük, nem élnek vele. „A lányok annak ellenére, hogy "kis tablettát" azaz fogamzásgátlót szednek és párkapcsolatban, páros szobában élnek, igen nagy számban, szüzek voltak” – folytatja Kemény, aki saját magukat is hibásnak könyvelte el emiatt, és kijelentette, hogy „szükség van a szexuálpedagógiai kísérésre”. A fogyatékos embereknél sokszor nem naivitás kérdése a dolog, hanem kitűnik, hogy a lelki azonosulás, a valakihez tartozás fontosabb, mint a szex, vélik a szakemberek, hasonlóan az FNO pszichiáteréhez, aki úgy fogalmazott, hogy „az érzelmi kötődés, a vágyódás arra, hogy szeressenek, dédelgessenek a csecsemőkorból ott maradt igény bennünk.” Hasonló esetről Ági is mesélt nekünk, amikor egyik középsúlyosan értelmi fogyatékos gondozottjuk férjhez ment egy idősebb ép értelmű, de hátrányos helyzetű, alacsonyabb iskolázottsági rétegből való férfihez (itt a házasságot elsősorban a lány édesanyja erőltette, aki be akarta bizonyítani, hogy lánya fogyatékossága ellenére is férjhez tud menni). „M.-nak nagyon tetszett a menyasszonyi ruha, a szertartás, a vendégsereg és a körülötte forgó násznép. Házasságkötés után el is költöztek a városból, hogy az ifjú pár teljesen tiszta lappal kezdje meg életét, ám még egy félév sem telt el, a lány újból itthon volt”. Kiderült, hogy nem volt hajlandó szexuális kapcsolatot teremteni férjével, amitől kapcsolatuk egyre rosszabb lett, s hamarosan válásra került sor. A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik nemcsak tömegintézményben élnek, hanem súlyos értelmi fogyatékos emberek is. „Az enyhe értelmi fogyatékosok párkapcsolatban élőknek van irodalmuk, de jó lenne tudni, hogy a magukat semmilyen módon kifejezni nem tudó fiatal fiúknak, lányoknak hogyan és mi módon tudunk segíteni” – fordul tanácsért Bodnár Andrásné, aki arról is beszélt, hogy ennek híján maguknak kellett kitalálniuk a gyakorlatban alkalmazható módszereket a mintegy 120 főt befogadó intézményben. Úgy látja, van olyan súlyos állapot, amikor szinte lehetetlen a párkapcsolat kialakulása, és annak ellenére, hogy a fiúk és lányok nincsenek eltiltva egymástól többségük nem érdeklődik a másik nem iránt, ezért Bodnár szerint intézetünkben nem beszélhetnek párkapcsolatokról, sem fogamzásgátlásról, sem a szexuális életre való felkészítésről – náluk a problémák az onanizálásban és a frusztrációk felszínre törésében mutatkoznak meg. „A pubertáskor után azonban, úgy a fiúknál, mint a lányoknál erős szexuális késztetés áll fönn, egyre nyugtalanabbak lesznek, kiabálások, sikítás, feszült hangulati elemek, ez jellemzi a ki nem élt vágyat. Az autoerotikus játékok jó érzést nyújtanak számukra, azok a gondozottak akik így ki tudnak elégülni igen meglepő hangulati és magatartásbeli változáson mennek keresztül. Lenyugszanak, mosolygóssá, kedvessé válnak. ” – számol be Bodnár tapasztalataikról. A pszichiáter azonban az agresszió és a szexualitás ilyen jellegű összefüggését megkérdőjelezi. A túl nagy tömegből adódó elhanyagoltság és összezártság számlájára éppúgy írható, de figyelem felhívásként is értelmezhető ez a viselkedés. „Az agresszivitást nézhetjük úgy is, mint nagyon heves, intenzív, erős választ és az is csak teória, hogy a kiabálás a nem kiélt szexuális ösztönt jelenti. Tény, hogy az agresszivitás fiúknál elsősorban az androgén hormonok termelődésének beindulásakor jelenik meg, de ebből nem következik egyenesen, hogy a kimaradt szexualitás okozza.” Mintát teremteni – a normalizációs elv A mostanában egyre többször hangoztatott normalizációs elv alapgondolata, hogy az értelmileg akadályozott emberek számára is olyan életmintát és életfeltételeket kell biztosítani, ami megfelel az átlagember szintjének. Eszerint, nem a sérült embert kell „normálissá” tenni, hanem törekedni kell minél ideálisabb körülmények elérhetőségére, azaz mindennemű akadály megszüntetésére, ami izolálja őt a többi embertől. Nem elég eszköz szinten javítani életminőségüket (komfort, ruházat), érzelmi szükségleteik sem maradhatnak kielégítetlenek, amibe beletartozik a kapcsolatteremtés és a nemi identitás megélése is. „A.Zs. vidám, jó humorérzékkel megáldott harminchat éves férfi, hallás- látás és mozgás defektusokkal él, olvasási és írási nehézségei vannak, de fejlett szociális készségével annyira jól kompenzálja ezeket, hogy teljes értékű életet tud élni” – kezd bele Ági egy újabb történetbe, amely a sérült és az ép emberek egymáshoz való alkalmazkodásának szinte tökéletes példája. „Póráz nélküli jól nevelt kutyájával méltóságot és derűt árasztva sétál át a városon, lakótelepi lakásban él, ellátja magát és kutyáját.” A.Zs aktívan részt vesz a kisváros életében, minden fontos eseményről tud, ismerősei kellemes természete miatt szeretik. Munkájával mindenki elégedett, vendéglők, kerthelyiségek kertjeit gondozza délelőtt, délután pedig védett munkahelyen dolgozik, de arra is szakít időt, hogy mindennap ellátogasson a napközibe barátaihoz, akik a családot jelentik neki, velük tölti az ünnepeket és velük nyaral. „Szeret bulizni, diszkóba is jár, volt már párkapcsolata is” – büszkélkedik Ági a többieknek is példát mutató férfival, aki körül, mint Ági mondja „természetes támaszok egész hálózata alakult ki spontán természetességgel.”
|
||||
| < Előző | Következő > |
|---|